A fájdalom: Isten szócsöve

A Gospel Translations Hungarian wikiből

Hatvan éven keresztül C. S. Lewis szavai, melyek a fájdalomról és a szenvedésről szólnak, ihlették meg az elkövetkező generációkat. Hosszantartó előnye nagymértékben annak köszönhető, hogy a „problémához” hozzáadott egy nagy adag keresztény realizmust. Ez a gyógyír talán sokkal fontosabb mostanában, mint valaha volt. Nem rendkívüli, amikor a televíziós prédikátor arról számol be a nézőinek, hogy Isten „nem akarja, hogy betegek legyetek”. Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen állítás bátorítólag hatna egy tolószékhez kötött ember számára, aki hosszú ideje szenved sclerosis multiplex-ben (krónikus izületi gyulladásban). Legjobb esetben az ilyen prédikátorok összezavarodnak. A Biblia világos különbséget tesz a mostani, a földi zarándoklatunk és az elkövetkező mennyei otthonunk között. Eljön az a nap, amikor nem lesz halál, gyász, sírás, vagy fájdalom. De ahogy az emberi egészség bármely vizsgálója megállapíthatja azt, hogy ez a nap még nem érkezett el. Ahogy Lewis írja, legtöbbünk valószínűleg nem szembesül „az egyhangú szenvedés szívszaggató állandóságával”, míg néhányunkat elkerülik a különféle nehézségek.

Habár úgy tűnik, hogy a kihívás ellenség formájában jelenik meg, valójában barát is lehet. Jakab apostol arra buzdítja az olvasóit, hogy barátként fogadják a nehézségeiket ne pedig ellenségként. Ahelyett, hogy megfutamodnánk, vagy bujkálnánk a problémáink elől, tudatosan nézzünk szembe velük, mivel ezek azért vannak, hogy próbára tegyenek bennünket és tanuljunk belőlük. Lewis nem tagadja, hogy a szenvedés önmagában jó dolog. Ehelyett rámutat a szenvedés megváltó, megszentelő hatásaira.

32 évi lelkészi szolgálatom alatt közvetlen kapcsolatba kerültem azokkal, akik megtapasztalták a fájdalmat és a szenvedést, mely hatalmas kegyelemnek bizonyult. Visszagondolok egy atomfizikusra a skóciai gyülekezetünkben, aki nem adta meg a tiszteletet feleségének és három fiatal lányának. Udvarias közömbösséggel hallgatta a prédikációt. Elfogadott egy példányt John Scott Basic Christanity-jéből (Alapvető Kereszténység), de elefántcsonttornyában érezte magát biztonságban. Negyedik gyermeke, a 11 hónapos fia halálakor szólalt meg a „belső hang”. Rádöbbent arra, hogy világnézetével nem képes a tragédiát és a veszteséget feldolgozni. Arra jött rá, hogy az árnyékvilágán túl az ölelő Isten lakozik. Ebben a szörnyű, ugyanakkor szükségszerű megpróbáltatásban Isten legyőzte lázadó énjét, és elvezette a béke földjére.

Az is igaz, hogy Isten akkor ad az életünkbe szenvedést, ha el akarja távolítani az Ő gyermekeit a hamis boldogság elfogadható forrásaitól. A keresztények tunyává válhatnak napsütésben, de nem fognak szundikálni tűzvész, vagy árvíz idején. Mindannyiunknak fel kell ismernie, hogy milyen egyszerű keveset gondolni Istenre, ha minden úgy megy, mint a karikacsapás. De milyen fordulat történik, amikor például a biopszia eredménye pozitív. Heves aggodalom támadása szétzilálja az önelégültség minden illúzióját. Milyen kedves Istentől, hogy feldühít bennünket, és függésbe visz?

Az, ahogy megtapasztaltuk a fájdalmat, ha az kenetteljes, szembesít minket azzal, ahogy mások megélik a próbatételeket, valamint gyengédséget vált ki a viselkedésünkből. Amint fájdalmaink és csalódásaink alkalmat jelentenek a megenyhülésre, megérezhetjük, hogy mások hogyan viselik el a gyengeséget. Jézust, a Főpásztor, és a mi nagyszerű Főpapunk, megérintette a mi erőtlenségünk. Ezért egy követendő példát hagyott nekünk. Fontos megjegyezni, hogy azok, akiknek tanítaniuk és vezetniük kell, nem mutatnak gyengédséget és együttérzést a gyengék és elesettek iránt. Bár én csak egyszer ízleltem meg a szenvedést, azonnal nyilvánvaló volt, hogy Isten arra használja fel az éjszaka magányos óráit, hogy olyan dologról tanítson bennünket, mellyel sohasem találkoztunk nappal és egészséges óráinkban. Meg kell erősítenünk William Cowper észrevételét, miszerint „a viharfelhő mögött mégis süt a nap”.

Éppen csak elkezdtem boncolgatni ezt a témát. Az olvasóra kell bíznom, hogy mérlegeljen két dolgot. Először is, vedd figyelembe, hogy a szenvedés és a fájdalom milyen gyakran bizonyítja Isten fenyítő szándékát, és ebben a fenyítésben az istenfiúságunk bizonyítékát és pecsétjét (ld. Pál a zsidókhoz írt levele 12: 5). Másodszor, ne kerülje el figyelmedet a nyomorúság javító szándéka, amint a zsoltáríró is utal rá (A Zsoltárok könyve 119: 67, 71).

Lewis segítségével észrevehetjük, hogy amikor megszólal a fájdalom „belső hangja” az életünkben, vagy a hitetlen barátaink, szomszédaink életében, nem válaszolhatunk felszínes diadalmassággal, vagy nem merülhetünk el a pesszimizmusban. Azok, akiknek az élete csendes kétségbeeséssel van megpecsételve, akik tisztában vannak a próbatételeikkel és a szenvedéseikkel, a keresztényeket fogják felkeresni és segítséget kérni. Mindez nem azért van, mert úgy tűnik, hogy a mi életünk mentes lenne a kihívásoktól, hanem azért, mert mi őszintén beszélünk a szenvedéseinkről és a nehézségeinkről. Meg sem kíséreljük megválaszolni az összes kérdést, mert tudjuk, hogy Istennek megvannak a maga titkai (Mózes ötödik könyve 29: 28). Meg fogjuk erősíteni, hogy még a titokzatos terveiben is érezzük a biztonságot adó szeretetét. Vágyunk arra, hogy megismertessük másokkal Istenünket, aki velünk van nyomorúságban és szenvedésben.